ELSŐ FEJEZET – Minden kezdet nehéz

 

Sokáig kacérkodtam a külföldre költözés gondolatával. Évekig rágódtam rajta anélkül, hogy bármit is tettem volna. Tele voltam félelemmel, a fejemben éltem, miközben a testem le volt bénulva, és ezért valójában egyik helyen sem voltam. Hogy értsétek mit jelent ez a mindennapokban: például minden alkalommal, amikor lecseréltem a mobilomat, dual SIM-es, kártyafüggetlen készüléket vettem, hogy gond nélkül tudjam majd használni külföldön is. És aggódtam, hogy ha majd eljön a költözés ideje, nem köt-e hűségidő a szolgáltatómhoz. Vagy online randizásnál 90%-ban elvetettem azokat a pasikat, akiknek gyerekük van, mondván, hogy az ő életük emiatt úgyis Magyarországon van. (Ennek ellenére a legígéretesebb próbálkozásaim apákhoz kapcsolódnak, de ez egy másik történet. 😄)

A tett halála az okoskodás

Öt évig tartott ez a folyamat, és közben rengeteget dolgoztam magamon, ami hozzásegített ahhoz, hogy egyáltalán eljussak a tettekig. Nem célirányosan ezzel a nehézséggel foglalkoztam – jött minden más testi, lelki dolog, ami régre visszanyúló problémákra mutatott rá, sok esetben olyanokra, amelyek létezéséről nem is tudtam. A folyamat eredményeként többek között megtanultam kapcsolódni az érzelmeimmel, melyekkel kevés kapcsolatom volt, bár sokáig ezt nem ismertem fel. Hogy is lettem volna képes rá agyból? El kellett engednem a minden áron való gondolkodást és racionalizációt, ami – ha ismertek, tudjátok – built in feature nálam, pedig már sokat fejlődtem ezen a téren. Ez aztán utat nyitott annak is, hogy a költözés-maradás vagy a desztináció kérdését sem feltétlenül a logika elvei alapján döntsem el. Úgy fogalmaztam meg ezt később magamnak, hogy nem biztos, hogy oda vezet a sorsom és ott lesz jó életem, ahol az általános esélyek erre a legjobbak.

2022 októberében egy terápia során használt asszociációs kártyák mutattak rá arra, hogy mennyire a saját börtönömben vergődöm, miközben a megoldás ott van tőlem egy lépésre. Ekkor éppen a végéhez közeledett a lakásom eladása, ami szintén lelki megpróbáltatásokkal járt, ugyanakkor újabb fényt mutatott a kötöttségektől való elszakadás és egy új élet irányába. Az egyik kártyán már a Portugál zászló is megjelent – legalábbis szerintem erősen hajazott rá. Ekkor döntöttem el főként emócióktól vezérelve, hogy Portugáliába költözöm. Abba az országba, ahova sokáig vágytam, és ahol aztán minden alkalommal otthonosan éreztem magam, mert a visszafogottan mediterrán életérzés és a magyar mentalitás sajátos keverékét láttam benne, megspékelve kedves emberekkel és gyönyörű látnivalókkal. Ráadásul valami furcsa módon mindig vonzott a portugál nyelv annak ellenére, hogy nem hangzik szépen, és volt egy olyan érzésem, hogy egyszer még szükségem lesz arra, hogy megtanuljam. Emlékszem, hogy a döntésem hangos megfogalmazása után a terapeutám azt mondta, hogy ez innentől kezdve projektmenedzsment, amiben jó vagyok.

 

Madeirán 2022 októberében (photo credit: Barna Béci)

Kettőt előre, egyet hátra

Nagyrészt igaza volt. Elkezdtem begyűjteni az összes létező információt az országról és a kiköltözéshez kapcsolódó tudnivalókról, kezdve onnan, hogy milyen az élet Portugáliában egészen a szükséges dokumentumokig és ügyintézési lépésekig. Tudtam, hogy bárhova megyek, sehol sincs kolbászból a kerítés (ami számomra kész szerencse, LOL), ezért az volt a célom, hogy reális képet kapjak az előnyökről és a nehézségekről egyaránt. Habár én az országban először Portóban voltam, ahova csodás emlékek fűznek, Lisszabon környékében gondolkodtam, mivel a fővárosban van a legtöbb munka-, közösségi és kulturális lehetőség.

A portói São Bento pályaudvar ikonikus csarnoka a jellegzetes azulejo díszítéssel

Az információk felkutatása, szűrése, elemzése, mérlegelése, rendszerezése az egyik erősségem, azzal azonban nem számoltam, hogy lesznek komoly megtorpanásaim. Mindig biztonsági játékos voltam, túlzottan is. Egyik lábamat a másik után tettem, járt utat a járatlanért csak alapos megfontolás után hagytam el – most azonban úgy tűnt, hogy ez nem fog működni. Ezzel egy újabb lelki megdolgozandó is a felszínre került, és miután végleg elhatároztam magam Portugália mellett, fel kellet vérteznem magam az ott élő külföldiek sokszor eltántorító személyes véleményei ellen, amiket különböző csoportokban olvastam a portugáliai élet rémisztő oldaláról. Alapból ezek nem ingattak volna meg, de még mindig rengeteg félelem volt bennem, az ezekre ráerősítő „olvasmányok” pedig nyilván nem segítettek. A kiköltözés eredeti, 2023 tavaszi időzítését el is toltam későbbre, mert nem éreztem magam késznek. Idő kellett, mire megértem arra, hogy új munkalehetőség nélkül is igent merjek mondani magamnak, a belső vágyaimnak és az új élet reményének.

Salto vitale

Hatalmas ugrás volt ez az ismeretlenbe, szinte mindenféle védőháló nélkül. Az tartotta bennem a lelket, hogy talpraesett vagyok, jó problémamegoldó, és szükség esetén feltalálom magam, bármi is adódjon. Az a néhány ember, aki többet vagy kevesebbet tudott a terveimről, maximálisan támogatott. Én pedig – tudván, hogy a komfortzónán kívül, bátor lépések híján nincs valódi változás – 19-re lapot húztam, és végül úgy döntöttem, hogy a logikus tettek helyett magamat helyezem előtérbe és azt, ami érzéseim szerint boldoggá tenne. Ahhoz azonban, hogy az elhatározásból megvalósítás legyen, legelőször is konkrét cselekvésre volt szükség. A felszívott és feldolgozott információk egy ponton túl már nem vittek előrébb, ezért tudtam, hogy következő lépésként meg kell keresnem kint élő közvetlen vagy közvetett ismerősöket, hogy tőlük kérjek konkrét tanácsokat. Szerencsére a világ tényleg kicsi, így ilyen-olyan ismeretségeken keresztül olyan szuper emberekkel hozott össze a sors, akik hasznos mindennapi tudnivalókkal láttak el, és csak megerősítettek abban, hogy jó úton haladok. Azzal, hogy hangosan kimondtam nekik az őszre tervezett költözést, úgy éreztem, elköteleződtem, és innen már nem fordulhatok vissza. Ezúton is nagyon köszönöm a segítséget Mérei Szandra, Hunyadi Nóri és Csiba Magdi!

Persze a költözésig vezető út során párszor még feltettem magamnak a kérdést, hogy tényleg akarom-e én mindezt, de akkor már egy percig sem gondoltam komolyan, hogy Magyarországon maradnék. Már csak azért sem, mert egyrészt bármikor hazamehetek a szülőhazámba, másrészt nem szeretném 10 év múlva azzal ostorozni magam, hogy miért nem a Hufnágel Pistihez mentem feleségül, azaz miért hagytam ki a külföldi élet lehetőségét.

Ha egy üzlet egyszer beindul

Amint elkezdtem beindítani a gépezetet, a szerencse mellém állt, és megkönnyítette a dolgomat. Mintha a sors azt üzente volna, hogy jófele tartok, ne térjek le az utamról. Magdiék például pont költözés előtt álltak, és felajánlották, hogy vegyem ki a lakásukat, ahonnan elmennek, ha már egyszer hasonló paraméterekkel keresek bérleményt. Örömmel fogadtam el, hiszen így a normál esetben helyszíni jelenlétet igénylő, jelentős idő- és pénzbefektetéssel járó, jól ismert portugáliai lakáskeresési mizéria óriási gordiuszi csomóját tudtam átvágni. Nem mellesleg pedig egy magyar ismerős (ráadásul ingatlanos) a tulaj, ami további hatalmas könnyebbséget jelent a lakással kapcsolatos összes dologban.

A valóság akkor ütött be igazán, amikor már konkrét dátumokról volt szó, és a rákészülés kőkemény cselekménysorozattá fordult. Addig is intéztem ezt-azt, elkezdtem selejtezni, eladni fölösleges és beszerezni szükséges dolgokat, de ezt követően a teendők listája a sokszorosára dagadt. Miközben a munkában továbbra is igyekeztem maximálisan helytállni, a szabadidőmben folyamatosan a költözéssel foglalkoztam. Vajmi keveset aludtam és ettem, mert a pihenésből és a főzésből tudtam a legtöbb időt lecsípni. Másfél-két hónappal, valamint rengeteg fáradsággal és fáradtsággal később elhagytam a hőn szeretett Újlipótvárost és azt a lakást, ahol 15 évig éltem. Nem győzök elég hálás lenni a szüleimnek, akik mindenben támogattak. Elsősorban anyukámnak, aki mindvégig hozta nekem a szükséges cuccokat, az utolsó napokban pedig reggeltől estig dobozolt és takarított velem, miközben gondoskodott az élelmezésemről is.

A Költözés hadművelet egyik állomása

What’s Next?

Hat éve ügyfelem a LeasePlan flottakezelő cég, akikkel a felvásárlásukat követően idén decemberben ér véget a közös utunk. Az ő szlogenük volt a What’s Next. Az utóbbi időben magamnak is sokszor feltettem a kérdést: vajon mi jön ezután? Hiszen egy új élet kezdődik számomra, reményeim szerint új lehetőségekkel. Persze tisztában vagyok vele, hogy ezek megragadásához, kihasználásához már én kellek.

Sosem éltem korábban külföldön. Leghosszabb ideig két és fél hónapot töltöttem még 21 évesen az USA-ban, ahol egy gyerektábor konyháján dolgoztam, majd kb. két hetet utazgattam barátokkal az országban. De úgy gondolom, nincs is arra bevált recept, hogyan induljon neki az ember egy új fejezetnek. Az érzéseimre hallgatva itt az ideje az elengedésnek, túl régóta vagyok ugyanis benne túl ismerős helyzetekben. 20 év folyamatos munka (ebből több mint 11 ugyanazon a munkahelyen), valamint az utóbbi jó pár év megfeszített munkatempója és extra terhelése is fékezésre késztetett. Úgy érzem, a váltás jó lehetőség arra, hogy több időt szenteljek azoknak a dolgoknak, amiket szeretek vagy szeretnék csinálni, és eddig alig volt rájuk energiám. Egy új ország életébe, kultúrájába való beilleszkedés pedig egyébként is extra tevékenységeket és időráfordítást kíván, gondolok például a nyelvtanulásra (amivel mellesleg szívesen is foglalkoznék). Szóval itt az idő, hogy egy kicsit lelassuljak, fókuszt váltsak és akár újratervezzem magam, hogy újult erővel tudjam majd folytatni az életemet – immár egy remélhetőleg új hazában.

A 2018-as parlamenti választások után fogalmazódott meg bennem erősen, hogy hosszú távon az életem valószínűleg nem Magyarországon van. Sok víz lefolyt azóta a Dunán (és valószínűleg a Tejón is), és nyilván adja magát a kérdés, hogy jobb lett volna-e, ha előbb lépek. Őszintén hiszem, hogy (szinte) minden okkal és a megfelelő időben történik, de sok esetben ezt csak utólag vagyunk képesek meglátni és (át)értékelni. Remélem, hamarosan az is értelmet nyer, hogy miért egy Lisszabon melletti településről írom ezeket a sorokat, mert abban biztos vagyok, hogy nem a véletlen hozta az életembe.