HARMADIK FEJEZET – A felhők felett mindig süt a nap

 

Ma Nazarében voltam, ami két dologról lehet ismerős: egyrészt nem véletlenül hasonlít a neve a bibliai Názáretre, másrészt itt vannak a világon a legnagyobb hullámok, ezért a szörfösök egyik közkedvelt helye. Na de haladjunk sorjában.

 

Spontán ötlettől vezérelve

Nazaréról korábban is hallottam már, de nem feltétlenül most terveztem felkeresni. Még a kiköltözésem előtt találkoztam Ági barátnőm jó ismerősével, Zsolttal, aki Sintra környékén élt. Ő említette többek között azt is, hogy érdemes télen figyelni a nazaréi hullám-előrejelzést, mert ez az időszak kedvez az óriási hullámoknak. Alig másfél hete vagyok itt, szóval a fészekrakás és egyéb teendők mellett vasárnapra csak annyit terveztem, hogy a szabadban töltöm a nap nagy részét, mert részben napos időt jósoltak, amit itt a nyirkos periódusban érdemes kihasználni.

Aztán péntek reggel a Google Hírek feldobott egy portugál cikket, amit átpörgetve kiderült, hogy a Ciarán viharnak pozitív hatása is van, ugyanis jó nagy hullámokat korbácsol Nazarénál. Gondolkodtam, hogy el kéne menni megnézni, de fogalmam sem volt, mennyi idő alatt és hogy lehet odajutni. Először tömegközlekedési lehetőséget kerestem, majd miután láttam, hogy nem ez lesz a nyerő megoldás, elkezdtem utánanézni, hogy Portugáliában létezik-e ride sharing. Először csak egy-két furcsa platformot találtam, majd belebotlottam a Blabla Carba, ahol Lisszabonból induló, illetve oda érkező fuvarokat kerestem. Ezek nagy része időben és/vagy helyszínben nem volt megfelelő, és már ott tartottam, hogy feladom a dolgot, de sajnáltam volna kárba veszni a keresésbe ölt időt, plusz ki akartam lépni a komfortzónámból.

Orsi barátnőm egyszer küldött egy videót, amiben egy TEDEx-es előadó azt mutatta be, hogyan nyomott le tervezetten egy évet úgy, hogy mindennap csinált valami újat, amit addig nem. Nem kell különlegességekre gondolni, egyszer például az volt az újdonság, hogy a lánya kilakkozta a körmeit (férfiról van szó btw J). De azért 365 napon keresztül ebben a mindsetben létezni igenis kreativitást és eltökéltséget igényel. Nagyon szimpatikusnak, egyben egyszerűnek és nagyszerűnek találtam a kezdeményezést, és habár még nem tartok ott, hogy nekikezdjek akár rövidebb időtávon, tudtam, hogy ha felveszem a „miért ne?” attitűdöt, azzal jót teszek magamnak. Szeretem a kalandokat, nem is vagyok egy couch potato, időnként mégis ki kell rángatnom magam az ötletek elhessegetéséből vagy elodázásából. Szóval erőt vettem magamon, és ezúttal kifejezetten portugál nyelvű beállítással próbálkozva adtam még egy esélyt a telekocsinak és Nazarének, Algueirão–Mem Martinst beállítva kiindulási pontként, ha már itt élek. És láss csodát, akadt egy lány, aki pont vasárnap indult egy tőlem 10 perc sétára lévő címről, és még aznap vissza is jött ide. Lecsaptam hát rá, amit rövid időn belül visszaigazolt.

Joyride

Tettem mindezt úgy, hogy reggeli 5.30-as indulás volt megadva, úgyhogy ismét elővettem a pozitív gondolkodást: másfél óra az út, tehát legalább láthatom a napfelkeltét az óceánparton. 4.30-ra beállítottam az ébresztőt szombat este, és igyekeztem 9 körül lefeküdni, de egy darabig még nem tudtam elaludni. Csupán emiatt olvastam el az este 10 körül küldött üzenetet, amiben a lány azt firtatta, hogy minden oké-e a másnapi utazással. Angolul válaszoltam, hogy persze, megyek, jó éjszakát. A következő üzenet már angol nyelven jött, hogy 5.30-kor terveznek elindulni az állomásról, jó-e nekem. A szövegezés alapján éreztem, hogy az angoltudás nem magabiztos, ezért nem voltam biztos benne, hogy abban a kontextusban a „station” szó alatt tényleg az állomást kell-e érteni. Szerencsére a megadott cím és a vonatállomás nincs messze egymástól, szóval ma reggel a megrendelésben lévő címre mentem, és amikor ott voltam, ráírtam Tanira (így hívják a csajt), hogy ott vagyok a kapuban. Rögtön jött a válasz – ezúttal ismét portugálul –, hogy 20 percet késik. Az a sofőr üzente ezt nekem, akinek 4,7-es értékelése van, és mindenki azt írta eddig róla, hogy sosem késik. Az applikációban ráadásul egy piros Renault szerepelt a leírásban, a környéken pedig semmilyen piros autót nem láttam. Amíg várakoztam, járkáltam kicsit a környéken, és több utcával lejjebb találtam csak piros Renault-t. Kezdtem azt hinni, hogy átvertek, így utánanéztem, hogy a mennyi idő után vonja le a Blablacar a számlámról a zárolt pénzt, és hogyan érhetem el az ügyfélszolgálatot, ha gond adódna. A 20 perc elteltével ismét írtam, hogy lent várok, mikor tudunk indulni, mire jött a válasz: itt vagyok. Mint kiderült, az itt az valóban az állomás volt, ahonnan aztán elkanyarodtak értem. Egy fekete Ford Fiesta érkezett, amit egy srác vezetett, és összesen hárman ültek az autóban.

Mindhárman brazilok, egy-másfél éve élnek itt, és szerencsére a sofőr jól beszélt angolul, illetve a hazaúton történt egy incidenstől eltekintve jól is vezetett. (Úgy tűnik, a portugálok szeretnek egymás seggében menni az autópályán, és Gustavo is előszeretettel tett így, ezért nem nagyon lepődtem meg, amikor csak a tövig nyomott fékpedál mentett meg minket attól, hogy lehajtás előtt a külső sávban úgy 50-70 km/h sebességgel bele ne menjünk az előttünk lévőbe. 20 másodperccel korábban az út elején elfogyasztott Red Bull ellenére kiment egy kicsit a sávból, amit a hanghatásra felfigyelve az anyósülésen utazó Tani annyival reagált le, hogy: elaludtááál? – aztán visszabújt a telefonjába.)

A triumvirátus az odafele úton végig maté teát kortyolgatott szívószállal egy kifejezetten erre a célra készült utazós bögréből, ami körbejárt közöttük a kocsiban. Kedvesek voltak amúgy, még azt is megkérdezték, hogy nem zavar-e, ha portugálul beszélnek egymással. A hátul, mellettem ülő srác John Snow és Sam Tarly kiköpött keveréke, ami leginkább a sötét, hullámos hajban, a köpcös testalkatban és a fekete, subaszerű VANS pulcsiban nyilvánult meg. Én is rétegesen öltöztem fel, de rajtuk/náluk annyi ruha volt, mintha az északi sarkra készültek volna: hoodie, pufi dzseki, sapka stb. Amikor odaértünk, együtt elmentünk a view pointra, aztán Gustavóval telefonszámot cseréltünk, hogy ne feltétlenül legyünk a hivatalos, 18.30-as visszainduláshoz kötve, majd elváltak útjaink.

Oh, deer

Nazaré eredetileg egy halászfalu volt, és a legenda szerint a név eredete egy Szűz Máriáról készült kis faszobortól származik (a Fekete Madonna), amit egy szerzetes hozott a 4. században a szentföldi Názáretből, és némi köztes sztori után végül ezen a helyen egy barlangban hagyták, innen tehát az eredetihez hasonló településnév. A város három fő részből áll: Praia a tengerparti rész, Sítio egy régi falu egy szikla tetején, míg Prederneia egy másik régi falu, amely szintén egy magaslaton fekszik. Praiát és Sítiót fogaskerekű vasút köti össze, ami ezúttal nem járt, de kell túl nagy edzettség leküzdeni a szintkülönbséget.

 

A fogaskerekű pályája. Alul az ott már Sítio.

Ha már a legendáknál tartunk, akkor muszáj megemlítenem a szarvasvadászatot is, az ehhez kapcsolódó történet ugyanis több bejárati ajtó felett is megjelenik csempére festve, illetve egy antropomorf szobor is kapcsolódik hozzá. Sítióban egykoron sok szarvas élt, és a 12. században Dom Fuas Roupinho (a továbbiakban nevezzük csak DFR-nek) – a rekonkviszta egyik harcosa – vadászatra indult, és üldözőbe vett egy fekete alakot, amelyet szarvasnak vélt. Már majdnem elkapta, amikor hirtelen egy szakadék szélén találta magát, és Szűz Máriát hívta segítségül, hogy bele ne zuhanjon, mire a lova hirtelen megállt, és két hátsó lábára állva felágaskodott. Hősünk így megmenekült, a szarvasról meg kiderült, hogy álarcos énekes...izé… az ördög volt maga, és nyomban füstté változott. DFR pedig legott elrendelte a Miasszonyunk templom építtetését azon a szent helyen. Azóta szarvasból vajmi kevés maradt, a szörfösök viszont elszaporodtak Nazaréban, ezért két művész egybegyúrta a múltat és jelent, aminek eredménye ez a 6,3 méter magas szobor. Szerintem impozáns, de ha most lennék kisgyerek, tuti, hogy félnék tőle.

 

Az izmos szörfös találkozása a vadon élő állattal

A szarvasos legenda ma is tetten érhető sok helyen a településen

Erről egyébként még az jut az eszembe, hogy általános iskola alsó tagozatában magyarórán összetett szavakat kellett sorolni. Az egyik osztálytársam huncut mosollyal bemondta a tanárnak: szarvas. A tanár nézett tágra nyílt szemekkel, őszintén nem értette a választ, ezért kérte a srácot, hogy magyarázza el. Erre ő: hát tetszik érteni – szar + vas. Az osztály fele már röhögött, azt hittem, most jön a lebaszás, hogy ilyet ugyan nem mondunk, de a másik oldalon még mindig totál értetlenség fogadta az azon a szinten szerintem zseniális poént. Hát így történt, hogy a szarvas azóta sem összetett szó.

A hullámon keresztül

A szarvas helyett jött a sok szörfos (high five, Scully😅) a magas hullámokra. Nem véletlen azonban, hogy itt vannak a legnagyobb hullámok. A tenger alatt ugyanis húzódik egy incifinci, mindössze 227 km hosszú és 5 km mély kanyon. Ebben a videóban röviden elmagyarázzák, hogyan is hat ez a hullámok képződésére. Ebben pedig hosszabban, de jól érthetőn fejtik ki. A lényeg, hogy a kanyon háromszorosára tudja növelni a hullámok méretét. Itt pedig már a lélegzetelállító eredmény látható. Ezért húzzák fel a szörfösöket jet skível a hullámok tetejére. A Guinness rekordot egy német(!) tériszonyos(!) szörföző tartja, aki 2020. október 29-én egy 26,21 méteres hullámot lovagolt meg itt.

Vasárnap végül fél 8 körül értünk oda, ami nagyjából a dagály kezdete. Különböző oldalak alapján úgy lőttem be, hogy kb. 9 méteresek lehettek a legnagyobb hullámok, amiket láttam. Ez pi**afüst a majd' tízemeletes házzal egyenértékű magassághoz képest, de így is szó szerint ámulatba ejtő volt figyelni, mire képes a természet.

Innen nézve nem tűnik nagynak, de higgyétek el, az volt

 

Szerencsére ilyen korán még nem voltak túl sokan a hivatalos bámészkodó helyen, ami a Forte de São Miguel Arcanjo (Szent Mihály arkangyal erődítmény). Ennek a tetejét lehet látni az online elérhető legtöbb nazaréi fotón és videón.

 

Tinédzserkorom óta imádom a Point Break című filmet (kizárólag az eredetit, amiben Patrick Swayze és Keanu Reeves játszik, és csakis eredeti szinkronnal), ma pedig felkerült a listámra a 100 foot wave című HBO sorozat, ami Garrett McNamaráról szól. Ő az, aki tulajdonképpen felrakta Nazarét a big wave surfing térképére, ahol 2011-ben egy 23,8 méteres hullámot lovagolt meg (jelenleg ez a harmadik legnagyobb, amin szörföztek), ezzel pedig kinyitotta a világot a profi big wave szörfösök számára, akik addig nem tudták, illetve nem hitték el, hogy Nazaré paradicsomi körülményeket kínál számukra.

UPDATE: Azóta túl vagyok az első évadon, és mindenképpen ajánlom a sorozatot, mert egy csomó érdekesség kiderül belőle nemcsak a szörfözéssel kapcsolatban - ami valójában egy csapatsport, csak ez nem látszik a néző számára -, hanem a versenyek szervezéséről és az egész hátteréről, többek között arról, hogyan mérik a hullámok nagyságát.

Óceán parti

Amióta itt vagyok Portugáliában, most jutottam el először az óceánhoz, úgyhogy nagyon hálás vagyok, hogy az egész napot ott tölthettem. Az eltelt 10 óra alatt legalább ötször eredt el iszonyatosan az eső (de max. 10-15 percre), és ugyanennyiszer sütött ki a nap olyan erővel, mintha nyár kezdete lenne. Azt tudtam, hogy itt az esernyő alap kiegészítő, de az óceánparton a nagy szélben semmit sem ér, meg egyébként is jó, ha van vízálló rajtad, úgyhogy én másfél hete a Tchibo széldzsekimben járok. Ez egyrészt remekül állja a vizet és a szelet is, másrészt aránylag meleg is (hála a belecipzárazható kis mellényszerűségnek), harmadrészt pedig pont akkora a zsebe, hogy kényelmesen belefér a telefonom, ami így mindig kéznél van, amikor fotózni vagy épp böngészni szeretnék.

A hullámles után lesétáltam a déli tengerparti részre, és először is bruncholtam egyet a Sabor’ Art nevű helyen, amit a Happy Cow appon keresztül találtam. Amikor odaértem, tömve volt, de pár percen belül két asztaltól is felálltak, így gyorsan lett helyem, a mellettem lévő asztalhoz pedig két német pár ült le. Ők nem bírták kivárni, mire – az északi oldallal ellentétben – itt a lassú víz partot most (muhaha). Tényleg én is már a falat kapartam az éhségtől, mire kihozták a buddha tálamat. Ekkorra a kávézó szinte teljesen kiürült: a németek előzetes érdeklődés után feladták (nem tudom, milyen becslést kaptak a várható kiszolgálási időre, de gyanítom, tetemeset), és az éppen akkor érkező további potenciális vendégeket is eltántorították attól, hogy betérjenek, a többség pedig végzett, nagy nehezen fizetett, majd távozott. A konyhai személyzettel együtt összesen talán hárman voltak műszakban a nem kevés, de nem is túl sok asztalra, és nehezen küzdöttek meg a rendelésfelvétel – ételkészítés – kiszolgálás – fizetés – asztalleszedés feladatkörével. Úgy látszik, ez nem egyedi, mert délután a brazil útitársaim is azért hozták előbbre az indulást, mivel hosszú ideig nem szolgálták ki őket egy kajáldában, ahova beültek. Ismerős érzés, teljesen otthon érzem magam.😁

A bruncholást követően sétáltam a parton, és felfedeztem, hogyan éltek régen az itt lakók.

A nazaréi anya

 

Szárított halak és tenger gyümölcsei

Ilyen hajókkal halásztak régen, és sokan odavesztek

 

És ilyen tradicionális ruhákban jártak. Imádom a színes alsószoknyákat!

Majd ismételt éhségérzettől és a lemerüléshez közelítő akkumulátortól vezérelve betértem a szintén a Happy Cow által ajánlott Little India étterembe, ahol szuper kedves és profi volt a személyzet és finom az étel.

Ezután egy padról néztem a tengerparton az elém táruló látványt és a hullámokat, élveztem a napsütést, és végre lenyugodtam. Egész idáig egyfajta nyughatatlanság volt bennem, ami a feszített munka és az egyéb teendők miatt része volt a mindennapjaimnak, de még inkább felerősödött bennem, amikor elkezdtem intézni a költözéshez kapcsolódó dolgokat. Akkor azt gondoltam, amint majd Portugáliába érkezem, elmúlik, rájöttem azonban, hogy itt is lesz egy csomó feladatom az elején. Az egyik legnagyobb kihívásom, hogy megéljem, átéljem a pillanatokat, és frusztráló volt azzal szembesülni, hogy a hatalmas változás ellenére erre itt sem vagyok képes. Akármilyen jó élmény is ért, az járt a fejemben, mi a következő teendőm. Még Nazarében is bosszantott, hogy a fuvarom miatt kénytelen vagyok egy teljes napot eltölteni a városban, miközben más településeket is fel lehetne fedezni a környéken. Ezért az indiai étterem után írtam is Gustavónak, hogy én mindent láttam, amit akartam, részemről mehetünk, amikor nekik jó. És közben arra gondoltam, hogy két hét szünet után holnap újra fel kell vennem a munkát, de előtte még hajat is kell mosnom stb. Amikor megjött a válasz, hogy ők még egy kicsit terveznek maradni, akkor már tudtam, hogy brazil/portugál időszámítás alapján ez alsó hangon másfél órát jelent. Akkor és ott úgy döntöttem, hogy átadom magam a jelennek és a meditatív állapotnak. Ha a sofőrömnek nem számít, hogy nem ér a célállomásra napfelkeltére, ha a pincért nem érdekli, mennyi idő alatt szolgálja ki a vendéget, akkor mit izgatom én magam azon, hogy túl sok időm van bármit csinálni? Nevetséges. Így esett, hogy az én lovam is megállt a hajszában, az elérhetetlen szarvasnak tűnő zaklatottság pedig remélem, örökre távozott.