KILENCEDIK FEJEZET - Ha szeretsz valamit, engedd szabadon (2. rész)

Új perspektíva

São Jorge-hoz képest Faial pozitív kulturális és kulináris meglepetésként ért minket. A főváros egy élettel teli kisváros, ahol van minden: éttermek, nagyobb és kisebb boltok, színház, uszoda, KÓRHÁZ! stb. Rögtön értelmet nyert, amit az étteremtulajdonos mondott São Jorge-on: egy fajãval összehasonlítva Horta tényleg egy metropolisz. Ezen a szigeten egy másik cégen keresztül béreltünk autót, akiknek annyira kevés munkatársuk van, hogy a szezonban alig tudják kiszolgálni az ügyfeleket. Ez persze csak az autó leadásakor derült ki, amikor Renato rákérdezett, miért kaptunk egy eléggé megviselt, le sem mosott kocsit ¾-ig töltött tankkal, aminek tartani kell az ötödik ajtaját, ha nem akarod, hogy a fejedre essen, amikor a csomagtartóban pakolászol. A C3 csomagtartója egyébként nem volt nagy, de évtizedekre visszanyúló pakolási tapasztalatomnak hála mind a négy bőröndöt, plusz a két hátizsákot is be tudtuk legózni. Bár jóval kényelmesebb lett volna működő hidraulikával.

Első nap nem sokat időztünk a szigeten. Toltunk egy gyors bevásárlást, átvettük a szállást, aztán pakoltunk a Pico túrára, hogy elcsípjük a Picora menő utolsó kompot 20.15-kor. Mert igen, elérkeztünk végre a csavarhoz. És akkor itt most visszatekerem a képzeletbeli filmszalagot/videót utazásunk első napjára, amikor a Esplanada Dark nevű helyre ültünk be Madalenán, szemben a kikötővel. Renato kiszúrta, hogy a túravezető (aki egyébként szintén Renato) irodája ott van a szomszédban, így benéztünk hozzá egy személyes bemutatkozásra. Amikor elkezdtünk részletesebben beszélni a felszerelésekről, kiderült, hogy Ren túracipője valószínűleg nem lesz jó, mert hiába ragasztotta meg a cipész a leváló talpát, a ragasztó könnyen elengedhet a vulkanikus sziklás terepen. Hosszas gondolkodás után később aztán vettünk neki újat a helyi sportboltban, amit São Jorge-on bejáratott, és végül abban mászta meg a Picót.

Renato-szendvicsben.😀 A jobb szélen Renato Goulart

 

Ha a hegy nem megy Mohamedhez…

Na de ne szaladjunk ennyire előre. Ott tartottam, hogy túravezető Renatoval összepacsiztunk, és a következő napokban gyakran egyeztettünk vele üzenetben és telefonon. A meghiúsult mászás után is felhívott minket, és kérdezte, látunk-e még lehetőséget a naptárunkban az éjszakai túrára. Mondtuk, hogy átgondoljuk, de ha másik szigetről megyünk vissza Picora, már se szállásunk, se autónk nem lesz. Felajánlotta, hogy ledőlhetünk nála pár órára a túra előtt, és el is visz minket a találkozópontra, ahonnan lesz fuvar. Némi törpölés után arra jutottunk, hogy az egyetlen szóba jöhető dátum a 24-e hajnal, ha nem akarjuk elbukni/részben kihasználatlanul hagyni a lefoglalt autókat és szállásokat. Már csak a jó időért kellett csuriba tennünk a kezünket négy napra. Mindeközben a hegy folyamatosan hívogatott minket. Akármerre mentünk, láttuk a távolban. A velasi szállásunk egyenesen szemben volt vele. A Pico állandó kísértésben tartott minket, és úgy éreztük magunkat, mint diabéteszes kisgyerek a cukorkaboltban, aki soha nem kaphatja meg, amire vágyik, hiába lebeg ott a szeme előtt. A zsigereimben éreztem, hogy nem fogunk úgy hazamenni, hogy nem másztuk meg, de ehhez az égiek közreműködésére is szükség volt.

 

Kilátás a Picora a São Jorge-i szállásunkról

23-án visszatértünk tehát Faialról Picora, Madalenába, ahonnan túravezető Renato elvitt minket a közelben lévő pecójába, amelynek teraszáról pompás kilátás nyílik Faialra. Itt megettük a Pingo Docéban zárás előtt egy perccel vásárolt vacsinkat, miközben épp a Joker nevű vetélkedő ment a tévében, amit rendszeresen nézünk Rennel, úgyhogy ezt pozitív jelnek tekintettük. Túravezető Renato, alias a hegy királya mintegy 2900-szor mászta már meg a Picot. Négy-öt éve készült egy dokumentumfilm vele 2351 címmel – ez ugyanis a csúcs tengerszint feletti magassága. Az idő tájt már közel 2300-szor járt a legmagasabb ponton, azóta pedig ráhúzott még 600-at. Ezt nyilván csak úgy lehet csinálni, ha valaki imádja a munkáját, viszont még így is megviseli a szervezetet. A fickó már 53 éves, ezért odafigyel magára, és több pihenőnapot tart, mint korábban. Éppen ezért nem is vele, mentünk fel, mert ő az előző három napban minden nap megmászta a hegyet, hanem egy másik iroda vezetőjével. Indulás előtt azonban ledőltünk a kölcsönkapott átmeneti hálónkban, hogy pihenjünk néhány órát a túra előtt, ahol az ágy fölött stílusosan a Pico vigyázta rövid álmunk.

Egy pillanatra sem feledtük, mi vár ránk pár óra múlva

 

Csúcsra járatva

Pár órával később már túravezető Matteo osztogatta a 11 fős csapatunk tagjainak a fejlámpákat, túrabotokat és nyomkövetőket a Casa da Montanhában. Utóbbira azért van szükség, mert minden túrázót regisztrálnak (enélkül egyénileg sem mehetsz fel, bár egy holland turista nemrég megpróbálta, és végül helikopterrel kellett lehozni), és ha nagyon letérsz az ösvényről érzékelik, illetve szükség esetén segítséget is tudsz hívni vele. Eleve be kell jelentkezni előre, és befizetni a díjat, ami nekünk értelemszerűen benne volt a vezetett túra árában.

Egy rövid eligazítást követően hajnali 1:30 körül indultunk neki a hegynek. A csúcsig vezető út mentén 47 számozott oszlop található, melyek a fényvisszaverőknek köszönhetően éjszaka is jól láthatók, de nem egyenlő távolságra vannak egymástól. Így nem igazán érzékeltem, mennyi van még hátra (aminek pluszban a sötét is kedvezett), csak arra koncentráltam, hogy kis lépésekben, egyenletesen haladjak, ahogy tanácsolták. Az éjszakai mászás teljesen más élményt ad, mint a nappali. Én jobban örültem ennek, mert nekem bőven elég volt visszafele a tájkép, a meleg, meg a sok turista. Felfele viszont teljesen kellemes volt a hőmérséklet, és rajtunk kívül csak egy kisebb csoport mászott, főnyereményként pedig olyan csillagos égbolt tárult elénk, hogy tisztán kivehető volt még a tejút is.

Csillagos égbolt a Pico felett - @tripixazores, @matteocarosi

 

Matteo minden etapnál, illetve megállónál lelkesített minket, a kráter előtt nem sokkal például a verbális ösztönzésen túl a Final Countdown zenéjével. A krátertől a legmagasabb pontig botok nélkül, kézzel kapaszkodva jutottunk fel. Ez a legmeredekebb rész, és utólag visszanézve hihetetlennek tűnik, hogy „csak úgy" felmentünk oda. Nappal lehet, hogy kevésbé bátran vágtam volna bele, de éjjel szerencsére csupán az éppen következő szakaszt láttam, így eszembe sem jutott megijedni.

Napfelkelte előtt kb. egy órával értünk fel a kiugró  kis hegyes csúcs, a Piquinho tetejére. Már mászás közben éreztük a sziklák melegségét a földből áramló geotermikus hő miatt, ami kapóra is jött, mert 2351 méteren óriási szél  és meglehetősen hideg van – olyannyira, hogy a sapkám deres lett. Ismerősök tanácsára vittünk magunkkal egy hálózsákot, és a szélcsendesebb oldalon a kövek közé befurakodva betakaróztunk. Matteo először teát, majd kávét melegített, illetve kínált körbe, és megettük a szendvicseinket, így egész kényelmesen elvoltunk.

A napfelkelte az egyik legcsodálatosabb volt, amit valaha láttam. Nemcsak a színek, hanem a paplanként elterülő felhők, a kilátás, majd a hegy piramisként megjelenő árnyéka is fantasztikus látványt nyújtott.

Napfelkelte 2351 méteren

 

Az a piramis a hegy árnyéka - @tripixazores, @matteocarosi

Nagyot ment kis csapatunk Portugália legmagasabb pontján - @tripixazores, @matteocarosi

 

Fotózkodás és egy kör pálinka után elindultunk lefele, ami nekem az egyik legnagyobb kihívást jelentő visszaút volt. Ezen a szakaszon már mentálisan és fizikailag is jóval fáradtabb vagy, és a térdednek egyáltalán nem mindegy, mekkorát és hova lépsz a különféle felszínű sziklákon, köveken. A teljes túra során alig volt beszéd, annyira koncentrált mindenki. A legjobb meditációs gyakorlat, amit az ember szervezhet magának: garantáltan nincs kapacitásod bármi mással foglalkozni. Máig hallom a fülemben a túrabotok kopogását, a karomban és az oldalamban pedig még napokig izomlázat éreztem, annyira támaszkodtam a botokra, hogy segítsem a lábmunkát.

Teljesen elgyötörten, de baromi büszkén értünk vissza a kiindulópontra. Mindkettőnk számára ez volt az egyik (ha nem a legnagyobb) fizikai teljesítmény. Ren ráadásul izomlázzal vágott bele, amit a Voltaren és a folyékony magnézium csak részben enyhített, így ő különösen küzdött az elemekkel. Ehhez képest hősiesen teljesített és viszonylag gyorsan  is regenerálódott. A délutáni komppal visszamentünk Faialra, ahol én még megmártóztam egy tengeri medencében, ami nagyon jólesett a lábaimnak.

Feketeség, míg a szem ellát

Faialon így végül csak egy teljes napunk maradt körbenézni. A túra másnapján elsőként a Capelinhost kerestük fel. Ez egy inaktív vulkán, amely legutoljára 1957-58-ban tört ki, és a felszínre jutó törmelék egy addig nem létező félszigetet alakított ki, Faialhoz kapcsolva az eredetileg a tengerben lévő vulkánt. A kitörések hónapokon át tartottak, ezért jól meg tudták figyelni és leírni a jelenséget. Az aktivitás és a kísérő földrengések rengeteg kárt okoztak a szigeten. A vulkáni hamu betakarta a környező területeket, a helyi gazdaságban pedig komoly károkat okozott: a mezőgazdaság ellehetetlenült, az ingatlanárak csökkentek, és egy időre Faial elnéptelenedése is megindult. Rengetegen kényszerültek elhagyni otthonaikat, és sokak közülük az USA-ba emigráltak (a sziget majdhogynem félúton van az európai és az amerikai kontinens között), ahol az akkor szenátor, J.F. Kennedy lobbimunkájának köszönhetően hivatalosan is befogadták az azori menekülteket.

 

Capelinhos köddel

Az Azori-szigetcsoport három tektonikai lemez találkozásánál terül el, ezért voltak gyakoriak a vulkánkitörések. Ezek alakították ki a szigetek jelenlegi formáját is, amit egy bemutató videóban meg is nézhettünk a föld alá épített, futurisztikus látogatóközpontban, amely hangulatában jól illeszkedik a fekete homokkal borított tájba. 10 euró volt a belépő, de minden centje megérte; komplett információcsomagot kaptunk interaktív formában.

 

Vulkáni eredetű homok egy kis színnel megspékelve

A helyszín másik különlegessége az elhagyatott világítótorony, ahova egy keskeny csigalépcsőn lehet felmenni, cserébe nem mindennapi, disztópikus látvány kínálkozik a sziget ezen csücskére.

 

A kísérteties világítótorony

Rejtett kincsek

Faialon szintén must-have látnivaló a növényzettel benőtt kaldera, ami egy másik vulkánhoz tartozik. Mi északról közelítettük meg, mert közel voltunk az északi parthoz, amire nagyon kíváncsi voltam. Minősíthetetlenül szar állapotban lévő út vezetett a kalderához, amit eleinte nem akartunk elhinni, mert rengeteg ember keresi fel. Amint elértünk a délről jövő úttal való kereszteződéshez, mintha szó szerint elvágták volna: minőségi aszfalt fogadott minket. Itt persze már ki volt írva, hogy az út folytatása rossz állapotban van – csak éppen északon felejtették el kirakni a táblát. A köd miatt végül konkrétan semmit nem láttunk az egyik legszebb nevezetességből. Felfedeztük viszont, hogy körbe lehet kirándulni, így legalább lesz miért visszatérnünk a szigetre.

Az Hortában lévő félsziget tetejéről megcsodálható Caldeira do Inferno szerencsére nem rejtőzKÖDött – itt ugyanis már teljesen más az időjárás, mint a hegyen. A panorámában gyönyörKÖDve pedig kedvet kaptunk a fentről kiszúrt Porto Pim strandján fürdeni egyet. Kevesebb, mint egy óránk volt a vacsorafoglalásunkig, de a homokos partnak nem tudtunk ellenállni. A part egy kevésbé belátható részén sietve átöltöztünk, és én egyből bele is vetettem magam a vízbe, ami meglepetésemre nagyon meleg volt – legalábbis a 19 fokos óceánhoz szokott kis testem úgy érzékelte. Miután Ren látta, hogy csak úgy szaladok befele a szokásos ácsorgás, toporgás és sziszegés helyett, ő is bejött a vízbe. Egy rövid mártózás után kifele tartottunk, amikor hirtelen fájdalmat érzett az egyik ujjában. Valószínűleg épphogy csak hozzáérhetett egy medúzához, mert komolyabb baja nem lett, de a partra érve azért gyorsan megkérdeztem a Perplexityt, hogyan érdemes kezelni a medúzacsípést. A tengervízben való öblítést választottuk (addigra a „ne nyomkodja a fájdalmas bőrfelületet” tanácsot már buktuk, de hát az az ember természetes reakciója, hogy odakap és tapogatja), és rövid időn belül elmúlt a furcsa érzés meg a pirosság. Utólag láttuk csak, hogy a medúzaveszélyre figyelmeztető info ki is volt rakva, de nyilván nem úgy megyünk fürcsizni, hogy előtte elolvasunk mindent a környéken.

 

A Porto Pim öböl felülről

Az egyetlen előre szervezett éttermi kajálásunk végül a Cantina da Praça nevű helyen volt, amely az hortai piac egyik sarkában található. Vegán főételük egyáltalán nem volt, de nem bántam, mert a köretként kínált sült zöldségek és csónakkrumplira hajazó jamgyökér isteniek voltak. Ren pedig végre ehetett egy igazán ízletes vacsit autentikus finomságokkal. Persze a kötelező kört, az ikonikus Peter Café Sport bárt, ahova több mint 100 éve térnek be a hajósok (és most már a turisták is), nem hagyhattuk ki. Ittunk egy pohárral a híres gintonicjukból, amit saját ginből készítenek – ezzel búcsúztattuk Faialt és a nyaralásunkat, mielőtt másnap visszamentünk Picora a repülőtérre.

Van, amiből sosem elég

Az Azorin töltött idő most is életem egyik legjobb élménye volt, egyúttal kapcsolatunk első próbája, hogyan tudunk nyaralás alatt együttműködni, váratlan helyzeteket kezelni, spontán felmerülő problémákat megoldani. Jelentem, nagyon jól teljesítettünk mindketten. Ren és én is odavagyunk ezért a csodálatos környezetért. Egyszerűen újra és újra beleszeretünk a hangulatába, a természetbe, a szemet gyönyörködtető geológiai formákba, az emberek kedvességébe, és persze a biztonságba.

Tipikus vulkáni kőzetek Pico északi partján

 

Mivel a szigetekről szinte lehetetlen észrevétlenül lelépni (a kompjegyvásárláshoz is meg kell adni a személyes adataidat), a házakat sosem zárják. Az összes szállást úgy vettük át, hogy „menjetek csak be, amikor odaértek, a kulcs a zárban van". Mindegyik apartmanban kellemesen és otthonosan éreztük magunkat. Az első egy parasztházhoz hasonló épület volt a természet lágy ölén, a második egy buja kerttel szegélyezett kisebb komplexum stílusos, modern apartmannal, míg a harmadik a vendéglátók házából leválasztott, jól felszerelt lakrész, ahol minden egyes részletre odafigyeltek a házigazdák.

Azt hiszem, ösztönösen jól választottunk minden esetben, a helyiekkel beszélgetve pedig mindig hasznos infókat kaptunk. Persze egyszerűbb, ha van egy anyanyelvi pasid. ;-) Biztos vannak szebb és különlegesebb helyek, de nekem az Azori-szigetek továbbra is a megtestesült paradicsom. És habár általában nem szeretek visszatérni ugyanoda, a kilenc sziget annyira különböző és annyi új élményt ad(hat), hogy remélem, nemsokára visszamegyünk, hogy újabb varázslatos helyszíneket fedezzünk fel. Addig pedig egy kis időre ismét elengedem az Azori-szigeteket.