NYOLCADIK FEJEZET – Ha szeretsz valamit, engedd szabadon (1. rész)

 

Azt hiszem, az Azori-szigeteket sosem fogom megunni. 2021-ben voltam először, akkor São Miguelen, ami azért jó helyszín, mert egy nagyjából balatonnyi területen a szigetvilág szinte minden jellegzetessége megtalálható. Nagyjából két hete az úgynevezett háromszöggel folytatódott a kaland: Pico, São Jorge, Faial. Ebben a sorrendben, kis csavarral - de erről majd később.

Spontán meglepetés

Ezeken a szigeteken annyi élmény ért minket, hogy a tíznapos nyaralást bőven többnek éreztük. A szervezés nem volt egyszerű, mert mindhárom szigeten szállást kellett foglalni és autót bérelni, a közlekedést meg a kompokhoz igazítani, úgyhogy alaposan ki kellett találnunk mindent, és egymásra építeni a részleteket. Picit későn is kezdtünk neki, de végül kevesebb, mint 48 óra alatt készen volt a tökéletes logisztikai kártyavárunk.

Na ez majdnem összedőlt, amikor a picói reptéren való landolást követően a túravezető felhívott minket, hogy az eredetileg két nappal későbbre időzített hegymászás felejtős, mert szar idő lesz várhatóan vagy három napig. Ezzel utunk központi eleme, éjszakai túra Portugália legmagasabb pontjára, csaknem darabokra is hullott.

 

A Pico a tengerről nézve

Minden napra egy természeti csoda

A következő napokban reménykedtünk a legjobbakban, és igyekeztünk kiélvezni a többi csodás időtöltési lehetőséget a szigeten. Voltunk például bálnalesen, ahol a legelején elfogott a kinetózis, amikor az álló, de a hullámok által mozgatott csónakban távcsővel próbáltam közelebbről megnézni a delfineket. Mondanom sem kell, rossz ötlet volt. Mivel hányni nem tudtam, a kevésbé izgalmas pillanatokban és közlekedés közben csukott szemmel adtam át magam a ringatózásnak (akárcsak tevegeléskor, amikor érdemes lekövetni az állat hullámzó mozgását), így egész jól menedzseltem a háromórás tripet. A szervezés profi volt: ez elején tartottak egy eligazítást, a hajón egy tengerbiológus magyarázta folyamatosan, mit figyeljünk, a végén pedig egy könyvben megmutatták azokat a fajokat, amit láttunk, és kis kártyát is kaptunk róluk egy ital kíséretében. Ha már bálnák, megnéztük az egykori bálnavadász- és bálnafeldolgozó-ipart bemutató múzeumot. Spoiler: nem kifejezetten vegán téma, de történelmi és kulturális szempontból nagyon érdekes.

 

Bálnamama bálnagyerekkel 

 

Láttuk továbbá a hagyományos, kőfallal körülvett és a föld közelében elterülő tőkékkel tarkított legősibb és legkiterjedtebb szőlőültetvényeket, no meg a jellegzetes piros szélmalmokat és néhány vulkanikus eredetű tavat. Lefekvés előtt hallgattuk a cagarrok (Calonectris borealis), azaz a sárgacsőrű mediterrán vészmadarak bizarr és kissé ijesztő, egyben vicces hangját, amellyel éjszaka kommunikálnak, hogy megtalálják egymást, illetve védjék a fészküket. És persze fürdőztünk a vulkanikus eredetű, természetes medencékben. Ezekből rengeteg van a szigeteken, ezért mindenhova fürdőcuccal a csomagtartóban mentünk, és csak megálltunk, amikor láttunk egy nekünk tetsző helyet, ahol kedvünk szottyant megmártózni. 

Tradicionális szőlőtermelés az Azorin

 

Az egyik szélmalom, amelynek piros teteje jól ellenpontozza a fekete vulkanikus kőzetből készült alapot (háttérben a Pico)

 

Van egy kék(es) tó a háttérben

Nem retus, tényleg csak a miénk volt a mödanszié

 

A meghódíthatatlan

Úgy hagytuk el Picót, hogy a hegyen csak a kötelező kiindulási és checkpointként működő Casa de Montanháig jutottunk. Addig ment a variálás az időjárás miatt, hogy a túravezetőnk végül azt mondta, próbáljuk meg a mászást a távozásunk előtti utolsó napon, mert van egy kis esély rá, hogy 1200 méteren, a felhőszint felett jobbak lesznek a körülmények, mint a tengerpartnál. Innen indul ugyanis a túra fel, egészen a csúcsig. Az útvonal mindössze 4 km hosszú, de van benne 1100 méter emelkedő. Egy fárasztó napot követően full felszerelkezve tehát nekivágtunk éjfél után nem sokkal, és zuhogó esőben, illetve tejködben odavezettünk a találkozópontra, ahol közölték, hogy ez bizony egyhamar nem fog változni. Visszamehetünk reggel 6.30-ra egy reggeli mászásra, de nem volt hozzá sem erőnk, sem kedvünk, ráadásul a rövid találkozó alapján nekem az eredeti túravezetőnket helyettesítő pasas sem volt túl szimpi. Úgy voltunk vele, hogy ha ennyi minden szól a Pico meghódítása ellen, akkor – bármennyire is ragaszkodunk hozzá – el kell engednünk. Legalábbis egy darabig.

Új szelek, régi idők

Másnap a São Roque és Velas között közlekedő kis hajó úgy szelte a habokat, hogy felidézte bennem a bálnaleses kellemetlen emlékeket, és Renato sem érezte magát konfortosan, pedig általában semmi baja a vízen. Rögtön megértettük, miért kellett feladni a bőröndöket beszállás előtt, mint a reptéren. Szerencsére az út csak 75 percig tartott, a kikötőben pedig várt már minket a picoi autóbérlő társaság partnere, aki segített elvinni az irodába a négy bőröndünket. Látva, hogy igen szűkösen fognak csak beférni az eredetileg foglalt Mitsubishi Space Starba, ingyen upgrade-elt minket egy tök ugyanolyan Open Corsára, mint amilyet Pico szigetén béreltünk, ráadásul a korábban kilátásba helyezett, készpénzben fizetendő 400 eurós letétet sem kérte el. Indulás előtt kaptunk egy útikönyvet az Azoriról, meg két térképet São Jorge-ról egy részletes magyarázat kíséretében, hogy mit érdemes megnézni, melyik étteremben ajánlott enni stb. Az információhalmazzal gazdagodva elmentünk átvenni a szállást, majd bevetettük magunkat São Jorge egyetlen szupermarketébe.

 Apró hullámok. Nincs itt semmi látnivaló.

 

São Jorge szigetén ilyen látvány fogad

Én felkészülve, a kis alapélelmiszereimmel vágtam neki a nyaralásnak, mert tapasztalatból tudtam, hogy az Azori nem vegánbarát. Pico és Faial szigetén amúgy elég jó a választék boltokból és árukínálatból is, így már csak főzni kellett, illetve néhány étteremben nekem is termett babér. Na São Jorge ennek az ellenkezője, de szerencsére nem ért minket váratlanul, hogy zöldség-gyümölcs vagy egyáltalán nincs a boltokban vagy nagyon drága. Az azonban meglepetés volt, amikor a helyi szupermarketben egy időkapu nyílt meg, és a 80-90-es évek ABC hangulata fogadott minket húsvétról megmaradt csokikkal és retro dizájnnal.

Gyerekkorom ABC-je portugál verzióban

 

Elszigetelten a szigeten

Étteremből egyébként szintén kevés van, így a válogatás szóba sem jöhet (pláne nem az én diétámmal), ezért a nyaralás egyik fénypontja volt, amikor az egyik viszonylag random módon kiválasztott fajã strandja mellett belebotlottunk egy étterembe, ahol iszonyú finom vegán pizzát készítettek nekem. Még a pancsi előtt benéztünk a helyre, és beszélgetésbe elegyedtünk  a tulaj házaspár hölgy tagjával. Kiderült, hogy eredetileg a szigetről származik, de korábban élt Picon és Faialon is, utóbbiról viszont nagyon visszakívánkozott, mert túl nyüzsgőnek találta. Faialról majd kicsit később mesélek és árnyalni fogom a képet, de elöljáróban annyit róla, hogy 173 négyzetkilométer –  vagyis egyharmad Budapest – területű, és 15 ezer ember lakja, ami nagyjából Balassagyarmat lakosságának felel meg.

Hogy értsétek, a fajã olyan, mint egy zsákfalu az óceánparton. Partmenti, termékeny sík terület, amelyet a sziklafalak omlása vagy a vulkáni láva tengerbe ömlése hozott létre. A legtöbb nehezen megközelíthető: szűk szerpentin vezet le a hegy oldalában futó útról hozzájuk (és imádkozol, hogy ne jöjjön szembe senki), egy darabon túl pedig csak gyalog vagy kisebb járművel lehet tovább menni. A helyiek tipikusan quadot használnak erre a célra, ami elsőre menőnek és kalandosnak tűnik. De he elképzeled, hogy arra kell felpakolni mindent – beleértve a bevásárlást is –, hogy el tudd vinni a házadhoz, akkor rögtön átgondolod, megéri-e. A nagyobb cuccokat, például bútorokat hajón fuvarozzák, de még így is sok szervezést igényel az élet egy fajãban. Régebben csak ezek a települések léteztek São Jorge-on, úgyhogy érthető, ha a vendéglátónk itt felnőve hozzászokott a nagy nyugihoz. A hazaköltözés miatt viszont fel kellett hagynia a növényi alapú étrenddel, mert nem mindig tudta kizárólag növényi forrásból fedezni a szükséges tápanyagokat. A sziget élelmiszer-ellátása jelentősen függ az importtól. A São Roque-i kikötőben például láttuk, ahogy feladnak egy doboz salátát a Velasba menő hajóra. A vegán pizzám pedig úgy kapott minőségi, Violife(!) sajtot a tetejére, hogy a férj még hónapokkal korábban varázslatos módon be tudott szerezni egy kilós tömböt, és azóta azt használja, ha igény van rá. Ha São Jorge szigetén jártok, és finomat akartok enni, nézzetek be a Fajã dal Almas éttermébe!

Pancsi... 

 

...és pizza - Fajã das Almas (háttérben a Pico)

A Fajã dos Vimes szintén megér egy látogatást. Itt Nunes kávézóját érdemes felkeresni, ahol a friss kávét az épület mögötti kertben termelt kávébabból készíti maga Senhor Nunes, egy hajlott hátú idősebb úr. Ő és a felesége meg a fiuk üzemeltetik a kávézót, ahol a helyi őrölt és babkávét is meg lehet venni, akárcsak a kávéval és a településen szintén jellemző növénnyel, jamgyökérrel készült queijadát. A név senkit ne tévesszen meg: a cupcake jellegű süti nem sajttal, hanem tejjel készül, az itt kapható verziók pedig szinte kizárólag helyi alapanyagokból és kézzel. Érdeklődésünkre Senhor Nunes megmutatta nekünk a kávéültetvényt, amellyel rendkívül sok a munka. Nem használnak vegyszereket, és a munka nem gépesített. A pörkölést is csak kis adagokban tudják végezni. Az épület felső szintjén pedig a feleség és annak nővére szövik a szebbnél-szebb textíliákat a szövőszékeken, ketten őrizve a hagyományt. Amikor ott voltunk, alig lézengtek a kávézóban, de mint megtudtuk, van, hogy 2-3 turistabusz is megjelenik egyszerre, és a látogatók elözönlik a helyet. Így már érhető a bankjegyekkel félig kitapétázott fal, ahol magyar papírpénzeket is találtunk.

Száradó kávébabok a Fajã dos Vimesben

 

 

A Café Nunes falának egy része

A jóból keveseknek adnak

A két leggyakrabban felkeresett kis falucskát kirándulás keretében fedeztük fel. Leraktuk az autót a Fajã dos Cubresben, és taxival elmentünk a hegygerinc tetejére (Serra do Topo). Innen kirándultunk vissza az autóhoz a Caldeira de Santo Cristo érintésével, ami egy 9,5 kilométeres túrát jelent gyönyörű panorámával és két vízesés érintésével. Itt is mindössze egy párocskát láttunk az út során. Szerencsére a relatíve hosszú sziget és a látnivalók nehézkes megközelítése miatt eloszlanak a turisták, ezért igazán ki lehet élvezni a látnivalókat. Az Azori-szigetek egyébként sem a tömegturizmusról híres, szerencsére. Kifejezetten figyelnek arra, hogy megtartsák az emberi léptéket az idegenforgalomban, így egy-két kivétellel a nagyobb szállodák sem jellemzőek, helyi szállásokból (AL, azaz alojamento local) viszont akad bőven.

Fajã dos Cobres és Caldeira de Santo Cristo

 

 

Az egyik vízesés a túraútvonalon

 

Ugyanilyen gondosak São Jorge-on az egyik jellegzetes ételüket adó kagylóval kapcsolatban. Ez az élőlény ugyanis a Santo Cristo lagúnájában él, ahol az édesvíz és a sós megfelelő arányban keveredik, és nem éri szennyeződés. A túlhalászat elkerülése érdekében viszont szaporodási időszakban (május 15. és augusztus 15. között) nem gyűjthető, úgyhogy Renato kénytelen volt kihagyni a kóstolót. Helyette az autóhoz visszavezető úton, az óceánpart mentén lévő templomnál megálltunk szendvicset enni. Mert persze még a legeldugottabb, legnehezebben megközelíthető lakott területen is van templom. Ehhez ráadásul zuhanyzó is tartozik, mert mocskosan nem kerülhetsz Isten szeme elé – legalábbis valami ilyesmi szerepel az épület oldalára kifüggesztett táblán. Gondolom, nem akarják, hogy sáros cipőben caplassanak be az emberek egy-egy túra vagy esős nap után. A helyszín kicsit a November Rain templomjára emlékeztetett azzal a különbséggel, hogy a pusztaság helyett az óceánt látni a bejáratból, Slash meg nem volt sehol, hogy gitárszólózzon nekünk.

Az eldugott templom, bejáratánál éhes turistával

A leggyönyörűbb leghosszabb

A hazafele vezető úton nem hagyhattuk ki az egyik legnépszerűbb natural poolt. Este 8 körül értünk a Poça Simão Diashoz, ahol rajtunk kívül egy árva lélek sem volt. Gyorsan fel is vettük a fürdőruhát, és belevetettük magunkat a pont kellemes hőmérsékletű vízbe, és még éppen elcsíptük a vízre vetülő utolsó napsugarakat. Mikor kimentünk a partra, ukrán fiatalok már egymást fotózták a sziklákon a tökéletes Insta poszthoz, de semmi zavaró nem volt ebben. Mire visszavettük a ruháinkat és elkezdtünk szedelődzködni, már közeledett a naplemente, amely gyönyörű színeket rajzolt az égre, festői sziklasziluettekkel keretezve a természet által készített festményt. Ekkor jöttünk rá, hogy nyári napéjegyenlőség van. Teljesen véletlenül az év leghosszabb napjának estéjét töltöttük ebben a csodálatos környezetben.

Poça Simão Dias

 

Naplemente az év leghosszabb napján

A szigeten egyébként érdemes elmenni a legkeletibb pontig, ahol a szárazföldtől kb. 400 méterre van egy 12 hektáros, lapos kis sziget (Ilhéu do Topo), amin birkák legelnek. Távcsővel néztem, és nem hittem a szememnek. Azon gondolkodtam, hogy viszik őket oda. Itt már nagyon éhesek voltunk, ezért bementünk a parti étterembe, ahol ettem egy totál semmitmondó zöldséges spagettit 12 euróért. Ennél csupán 2 euróval volt drágább Renato sztékje. Gondolta, azzal nem tud nagyon mellényúlni, hiszen az Azorin mindenhol ridegtartásban legelésznek a marhák, ergo baromi jó minőségű és ízletes a marhahús. Hát itt még látványra is siralmas volt. A nagydarab szakács cuki volt, odajött az asztalunkhoz beszélgetni. Kiderült, hogy jól ismeri Sintrát, mert ott nőtt fel. Valószínűleg a kulináris képességei is rendben voltak, csupán az alapanyag nem stimmelt valami furcsa oknál fogva. Az egál kedvéért így egy jó kaja mellé elkönyveltünk egy rosszat São Jorge-on, másnap reggel pedig továbbálltunk a szigetről.