NEGYEDIK FEJEZET – Segíts magadon, az isten is megsegít

 

Vasárnap (is) szép, napos idő volt, ezért elhatároztam, hogy kirándulni megyek. A térképen már korábban kinéztem egy Cascata de Fervença névre hallgató természeti látványosságot. Ez egy kis vízesés másfél óra gyalogos távolságra, amit egyetlen kép alapján érdemesnek tartottam arra, hogy adjak neki egy esélyt. Gondoltam, ha túl gagyi, legalább vigasztal majd, hogy sétáltam egy jót a friss levegőn – sok vesztenivalóm nincs.

Abban sem voltam biztos, hogy nem egy rég kiszáradt vagy növényzettel teljesen benőtt folyómedret találok vízesés helyett, éppen ezért eszembe sem jutott, hogy utánaolvassak a helyi látványosságnak. Ahogy azt sem csekkoltam alaposan, hogy milyen út visz arra, csak mentem, amerre az applikáció vitt. Eleve viszonylag későn indultam el, mert délelőtt még tettem-vettem, és kihasználtam a napsütést arra, hogy berakjak egy adag mosást. Ha eddig azt gondoltátok, hogy nincs összefüggés az időjárás és a mosás között, akkor Portugáliában ezt újraértelmezitek. Itt ugyanis a magas páratartalom miatt a lakásban teregetni nincs értelme, mert egyrészt napok, olykor hetek alatt sem száradnának meg a ruhák, másrészt pedig a nedvesség csak tovább növelné a páratartalmat.

Erről a pára témáról majd még írok pár sort (pun inteded) egy külön posztban, mert meghatározó jelenség. A lényeg, hogy sok háztartásban – nálam is – van ezért szárítógép, ami a téli időszakban szinte kötelező eszköz. Baromi praktikus, de nem tesz jót a ruháknak, amit a szárítás után a gép egyes részein összegyűlő rengeteg szösz is jelez, melyeket kisebb macera eltávolítani. Szóval amikor azt láttam, hogy itt az emberek még ilyenkor is teregetnek az ablakok előtt feszülő, alapfelszereltségnek számító szárítókötelekre (valójában fémhuzalokra), taktikát váltottam, és azóta akkor mosok, amikor süt a nap, és lehet kintre teregetni, nem pedig akkor, amikor jólesik.😅 A nazarés posztban írtam már, hogy milyen ereje van még ilyenkor is a napnak, ami azon is lemérhető, hogy egy 1200-as fordulatszámú centrifugázással végződő mosás után néhány óra alatt megszáradnak a kiakasztott ruhák. Megvártam tehát, míg lejár a mosás, kiteregettem, majd délután három óra körül útra keltem.

Erkélykorlát erkély nélkül, vagyis teregetővédő. Én így neveztem el. 😄

Indulj el egy úton

Miután kiértem a település szélére, egy bokrokkal szegélyezett, viszonylag elhagyatott, kissé szemetes földúton folytattam az utamat. Gyerekkoromat idézte fel bennem, ahogy innen visszanéztem a panelházakra (amik egyébként itt sokkal kulturáltabban néznek ki, mint dunakeszi társaik anno, de állítólag elég gettó a környék éjszaka). Épp csak a folyó közelgő látványa hiányzott, amikor egy szennyvíztisztító mellett vezetett el az utam. Nem sokkal később az autópálya fölött átívelő hídon kellett átkelnem, majd a mezőgazdaság és a burzsuj életmód sajátos keverékében megtestesülő településrész következett, ezután pedig elértem egy raktárakkal és telephelyekkel tarkított környékre. Olyan érzés volt bennem, hogy ott járok, ahol a madár se, rajtam kívül ugyanis egy árva lélek sem fordult meg az épületek között. De ez nem tartott sokáig, mert ezt követően végig az autóút mentén kellett gyalogolni. Egy rövid, kb. egy kilométeres szakaszon hol a vízelvezető árokban lépkedtem, hol pedig közvetlenül az autók mellett, széltében összehúzva magamat. Szerencsére a hosszabbik szakaszon már volt egy széles sáv kialakítva a biciklisek/gyalogosok részére, és pár helyen még járda is felbukkant. Annak ellenére, hogy sok buszmegálló mellett elhaladtam, én voltam szinte az egyetlen gyalogos ember széles e határban.

Amikor elindultam otthonról, úgy voltam vele, hogy napnyugta (kb. 17.20) előtt biztos odaérek a vízeséshez, visszafele meg majd legfeljebb egy kicsit a sötétben kell mennem, de hát úgyis lesz közvilágítás. Akkor ugyebár még nem tudtam, hogy milyen úttalan utakon fogok majd barangolni, de az új ismeretek fényében már tömegközlekedéssel terveztem megtenni a hazautat. Egyelőre azonban nem foglalkoztam ezzel, hanem inkább átadtam magam az boldogságnak, hogy megtaláltam a vízesést, és még víz is volt benne bőséggel.

(Az MPA Neves 2020 nyarán készült videója bemutatja az egész helyett, alatta pedig az én rövid videóm látható a vízesés mostani állapotáról.)

 

Vizes és különös

Látványosabb volt, mint amire számítottam. Nem egy Niagara falls, de ahhoz képest, hogy kb. random szúrtam ki a térképen, nem okozott csalódást, sőt. Ahogy mentem lefele a folyómederhez, felfigyeltem egy halom friss gyümölcsre az ösvényt szegélyező növényzetben. Hirtelen azt feltételeztem, hogy szemétként hagyták ott, de aztán gyanús lett, hogy eléggé frissnek és épnek tűnnek a gyümölcsök. Akkor már beugrott, hogy valami rituálé része lehet, de nem gondoltam komolyan egészen addig, amíg lejjebb nem találtam még egy adag friss dinnyét meg almát tálakon és virágokkal, illetve az egyik kőnél egy doboz Super Bock sört, mellette pedig valami zöld növényt egy tányérban, ami úgy nézett ki, mint egy adag rétegzett újhagymaleves, a rétegek között írást tartalmazó papírlapokkal. Elég bizarrnak tűnt, főleg, hogy egy fehér szalag vette körbe a kompozíciót, és egy szinte teljesen leégett fehér gyertya is volt mellette.

Áldozati(?) étel spiri párral a háttérben

Sör és leves a vízesés istenének

 

Okkult szekta helyett azonban csak egy spirituális párocskát találtam egy szőnyegen üldögélve, a közelükben egy dobbal, de ők is odébb ücsörögtek és láthatóan csak beszélgettek. Megkérdeztem, tudnak-e angolul, mert ki akartam faggatni őket ezekről a furcsaságokról, de sajnos nemmel válaszoltak, én meg bábozás helyett abban bíztam, hogy találok infót erről is a neten, ám végül nem jártam szerencsével. Mindössze annyi derült ki számomra, hogy a vízesés a szomszédos településről kapta a nevét (ki gondolta volna 😃), és érdemes megnézni (tudtam én!), illetve a Tripadvisoron panaszkodnak rá, hogy kevés a víz benne, és szemetes a környéke. Ők láthatóan nem ősszel, hanem nyáron voltak ott, és portugál létükre még nem tudják, hogy Portugáliában pont olyan elhanyagolt a látványosságok környezete, mint Magyarországon. Legalábbis én eddig nagy részben ezt tapasztaltam az ország különböző pontjain, ami egy újabb hasonlóság a két ország között. Sajnálatos ugyan, de meglepetést nekem már nem okoz.

Őzike a reflektorfényben

Visszafele még volt időm a következő buszig, így bementem egy hatalmas ázsiai boltba, ami minden nap este nyolcig nyitva van. A profilja leginkább úgy fogalmazható meg, hogy mindent IS otthonra. Egy-két dolog hiányzott még a háztartásból, amiket itt megtaláltam, aztán felmentem az emeletre, ahol meg ruházati cikkek voltak. Aki ismer, tudja, hogy utálok vásárolni, de itt végre találtam sima, egyszerű hosszú ujjú felsőket mindenféle színben 9-10 euróért, ami odahaza lehetetlen vállalkozás volt. Mire kiválogattam és felpróbáltam őket, már búcsút inthettem a kiszemelt buszomnak, de gondoltam, megyek majd a következővel.

A vásárlás végeztével még volt kb. 15 percem a buszig. Ekkorra már besötétedett, köd is volt, a táblára kihelyezett menetrend meg tök más időpontokat mutatott, mint a Google Maps, én voltam az egyetlen várakozó a megállóban, és ez így mind együtt félelmet keltett bennem. Hirtelen rámtört az aggódás, hogy mi van, ha nem jön a busz, a következő meg csak majd’ egy óra múlva esedékes, annyit meg nem akarok várni, de sötétben az út mellett meg az isten háta mögött gyalogolni sem akarok…kezdtem magam bepörgetni a saját megalapozatlan félelmembe. És akkor eszembe jutott, amit Garrett McNamara mondott a 100 Foot Waves egyik epizódjában:

Fear is something we choose when we're thinking about the past or thinking about the future, two things that don't exist. If we stay in the moment, do our best in the moment, enjoy the moment, there is no fear.

Ami szabad fordításban azt jelenti, hogy a félelmet mi választjuk, amikor a múltra vagy a jövőre gondolunk, arra a két dologra, ami nem létezik. Ha a jelenben maradunk és a lehető legtöbbet kihozzuk magunkból az adott pillanatban, élvezzük az adott pillanatot, akkor nincs félelem.

Hatalmas igazság ez, aminek a felidézése segített nézőpontot váltani. (Látszik, hogy van még dolgom a jelen megélésével, de már sokkal jobban megy, mint korábban.) Hirtelen felértékelődött minden jó az életemben: az elmúlt pár óra kellemes mozgás és kaland, a nemrég látott vízesés, az iménti vásárláshoz kapcsolódó öröm, hogy van hova hazamennem, hogy van nálam telefon és pénz a „túléléshez”, és hogy van két jól működő lábam, hogy hazasétáljak, ha muszáj, mert azt tudtam, hogy valahogyan mindenképp hazajutok. Akkor már képes voltam magam kívülről nézni, és észrevettem, hogy mennyire felpumpáltam az aggodalmamat. Csalánba nem üt a ménkű, rossz pénz nem vész el és hasonló, gyerekkorban sokat hallott okosságok jutottak eszembe, és azt mantráztam magamnak, hogy a Google Maps Portugáliában eddig még sosem hagyott cserben. És láss csodát, pár perc múlva megjelent a busz, ami elvitt Sintrába, ahonnan már vakon hazataláltam.